Az evezésről, mint versenysportról

Az evezés versenyszinten nagyon kemény sport; ha a különbözo sportokat az adott sebesség eléréséhez szükséges energiabefektetés alapján rangsoroljuk, az evezés a második helyen áll a listán, a sífutás mögött (a sífutás egyébként az evezés egyik legjobb téli kiegészito sportja). Felmérések szerint az evezosök vérében mérheto a legmagasabb tejsav-szint egy-egy verseny során, ami azt jelenti, hogy ez a sport a „legfájdalmasabb” a vilagon.

Az evezés azon kevés sportok egyike, ahol a versenyzonek eronlétileg és állóképességileg is a maximumot kell nyújtania, ha jól akar szerepelni egy versenyen. Azt mondják, a klasszis evezosök az emberi edzettség csúcsát jelentik. Az olimpiai versenytáv 2000 méter (ez a „pálya”), amelyet nemtol, illetve hajóegységtol függoen öt és fél – nyolc perc alatt teljesítenek a versenyzok; a rövidebb ido a leggyorsabb egység, a férfi nyolcas pályaideje, a hosszabb a leglassabbé, amely a férfi kormányos kettes.

A pálya rajt utáni elso 40-60 másodpercében – az úgynevezett anaerob részben – a versenyzonek a hajó megindításához robbanékonyságra, vagyis a gyors, nagy erokifejtés képességére van szüksége, ilyenkor magas csapásszámmal, a teljes távra vonatkoztatott átlagsebességnél gyorsabban halad az egység. A második részben – az aerob fázisban – a jó keringési rendszer az elengedhetetlen fontosságú; ez szükséges ahhoz, hogy az izmok – tulajdonképpen a test összes izma részt vesz a munkában – a nagy erokifejtés ellenére is minél nagyobb mennyiségu oxigénhez juthassanak. Ilyenkor a hajó sebessége közelít az átlagsebességhez, versenyzok vérében pedig elkezd feldúsulni egy anyagcsere-melléktermék, a tejsav, ami annak a következménye, hogy az izmok nem jutnak elegendo oxigénhez. A tejsav-koncentráció növekedése egy bizonyos értékéig nem jár észreveheto hatással, ám adott teljesítmény felett a tejsavkoncentráció ugrásszeruen megno, ami csökkenti az evezos munkájának hatékonyságát. Az, hogy kinek hol van ez a határ, az edzettségen múlik, így a jobban edzett versenyzok ezen a szakaszon el tudnak „csúszni” a kevésbé felkészültektol, anélkül, hogy jobban elfáradnának. Az egy-két perces finisben a versenyzok újra megemelik a csapásszámot, felgyorsítják a hajót, ami a savasodás mértékének növekedésével jár; ilyenkor a szervezet az utolsó tartalékait éli fel, nem ritka, hogy a versenyzok szinte beájulnak a hajóba, és percekig szinte mozdulni se tudnak futam után. A versennyel kapcsolatos fiziológiáról részletesebb, angol nyelvu leírást itt találsz.

A versenyzonek a fizikai felkészülés mellett technikailag es pszichikailag is fel kell készülnie a megmérettetésre. Gyakran azt mondják, hogy a verseny a fejekben dol el, hiszen az evezos mozgás kifejezetten bonyolult, ezért folyamatosan koncentrálni kell a helyes technikára is, és az utolsó métereken is el lehet veszíteni a biztosnak tuno gyozelmet, ha nehány csapás rosszul sikerül. A rajthoz a versenyzonek mindig pozitívan kell odaállnia: ha a versenyzok nem hisznek a gyozelemben, a csapat nem is fog nyerni. Fontos tényezo a fájdalom. Amikor a versenyzo már öt-hat perce folyamatosan a maximumot sajtolja ki a testbol és az izmok besavasodtak, „beégtek”, az bizony nem az az érzés, mint amikor leszáll az ember a gyúróasztalról, és a versenyzoknek a bemerevedo, egyre nehezebben mozgó izmok ellenére is képesnek kell lenniük a helyes mozgásra – vagyis a mentális, a technikai és a fizikai felkészülés nagyon szorosan kapcsolódik egymáshoz.

Sok múlik a versenytaktikán: itt nem mindig – sot, altalában nem – az nyer, aki már a rajtnál az élre tud állni. A „klasszikus” taktika szerint az elso négy-ötszáz és az utolsó ötszáz méteren a kemény „nyomatás” a feladat, míg a pálya közepén kissé alacsonyabb, „utazótempóval” – ami még mindig 32-36 csapást jelent percenként – a hajót optimálisan futtatva, a többi versenyzo teljesítményétol függoen néhányszor beleerosítve kell evezni. Kétszeres világbajnok kétpárevezosünk, a Haller-Peto páros taktikája pont fordított: a rajt után éppen csak annyira teszik oda magukat, hogy ne szakadjanak le egy-két hajóhossznál jobban az élen állóktól, majd 750 méter megtétele után emelnek, és 1500 méternél már övék a verseny megnyeréséhez szükséges fölény. Tökéletes taktika nincs, azt mindig a versenyzo képességei alapján kell kialakítani.

Az evezésben is vannak súlycsoportok, errol bovebben itt olvashatsz.

Természetesn, mint minden sportban, az evezésben is szükséges, hogy a versenyzoket tapasztalt, az evezés minden csínját-bínját ismero edzo készítse fel a versenyre, mind fizikálisan, mind pedig mentálisan.

Az olimpiai távon kívül rendeznek rövid- és hosszú távú versenyeket; a rövid táv általában ötszáz méter, a hosszú táv hat, tíz, vagy akár százhetven kilométer is lehet, és természetesen ezeken a versenyeken is öldöklo küzdelem folyik az elso helyezésért – a rövid távú versenyeken igen látványosak, míg a hosszú távú versenyek a nézok számára talán kevésbé izgamasak.

A sok különbözo táv és hajóegység, a nehézségek és a megterhelés ellenére egyvalami minden versenyben közös: rajthoz állni és versenyezni jó dolog.